Az orgona eredetére vonatkozó adatok elvesznek az ősidő homályában. Szerkezetének ötletét valószínűleg az első kezdetleges pásztorsíp, majd később az összetett Pán-síp adta. Sok évszázad telt el, míg ezekből a primitív hangszerekből a folyamatos tökéletesítés nyomán az orgona elnyerte mai formáját.

Az orgona kezdetleges formájáról és szerkezetéről már a Biblia is tesz említést. Olyan fúvóhangszerekről olvashatunk benne, amelyeknek sípkészülékét a levegő mesterséges befúvása hozta hangzásba. Ilyen hangszert a történelem szerint már a jeruzsálemi Salamon-templomban is használtak.

Az ókori orgona – Görögország

A víziorgona vagy hidraulisz minden bizonnyal a legkorábbi hangszer, amelyen billentyűzet segítségével lehetett játszani.

Alexandriában Ktesibios Kr. e. 3. és 2. század között találta fel az orgonát. Az orgona antik leírásait: Heron: Pneumatika, illetve Vitruviusz: Architektura című művéből ismerjük. A hellenisztikus kor a hydraulist, más néven víziorgonát gépnek tekintette, zenei szempontból nem volt jelentősége. A római birodalomban viszont a nagy hangerejű víziorgonát elsősorban színházi előadások, cirkuszi játékok zenei kíséretéhez használták. A császárság korától kezdve házi hangszerként is elterjedt. Később Bizáncban a 4. század során a később egyeduralkodóvá vált fújtatós megoldásra kezdtek áttérni vízpumpálás helyett. Ennek ellenére a hangszer neve még a korai középkorban is hidraulisz maradt.

1.szivattyú
2.szelep
3.légvezető
4.légsűrítő üst
5.víztartály
6.légelvezető a szélládához

A légszivattyúból (1.) a légsűrítő üstbe (4.) lökésszerűen árad a levegő. Ezt a víz ránehezedő ereje a szélszekrényekben állandóan működő, egyenletes légárammá változtatja át. A víznek tehát olyan szerepe volt a fújtatókban, mint ma a levegővel telt fújtatókra helyezett nehezékeknek. Billentyűzete eltért a ma megszokottól, az egyes hangokat a játékos úgy szólaltatta meg, hogy az azoknak megfelelő csúszóreteszeket (regulae) maga felé húzta, ezáltal szabaddá téve a levegő útját az adott sípokhoz. Mai ismereteink alapján sípsorainak száma egy és nyolc közötti volt, soronként 13-18 darab bronzból vagy nádból készült síppal.

Az ókorban kétféle elnevezésű orgona volt használatban. Az organum hidraulicum (víziorgona), aminek leírása fentebb található. A másik az organum pneumatikum (légfújtatós orgona), ami Kr. u. a 2. században már igen elterjedt volt. Az egyiket légszivattyú és víz működteti (ez a nagyobbik méretű), a másik a kisebb, bőrből készült légtartályból állt. A hangszer a római császárok idejében nagyon divatos volt. Különböző hangszerekből összeállított zenekarokban, vagy énekszámok kísérőjeként, a császári és főúri paloták drága hangszereként gyorsan terjedt. A cirkuszokban jeladást szolgált.

Az aquincumi orgona

Büszkék lehetünk, hogy hazánkban található a világ egyetlen, viszonylag épen maradt antik orgonája.

Óbudától északra egy késő-római temető feltárásakor 1881-ben találtak egy római szarkofágot, melynek 9 soros felirata így szól Nagy Lajos fordításában:

"Lezárva egy kőkoporsóban fekszik Sabina, a jámbor, kedves feleség. Művészetekben tanult lévén, ő az egyedüli, ki felülmúlja férjét. Kedves hangja volt, s ujjaival pengette a húrokat. De hirtelen elragadtatva, hallgat. Harminc évet élt, jaj, sajnos öttel kevesebbet, de három hónappal és tizennégy nappal többet. Ő maga örökké fennmarad a lakosság emlékében, mert gyakran és kedvesen orgonázott előtte. Légy boldog, bárki is olvasod e sorokat, őrizzenek meg az istenek, és jámbor hangon énekeld: Aelia Sabina, Isten veled!"

A síremléket T. Aelius Justus a 2. segédlégió külön zsoldosa és orgonistája állította feleségének. A sírfelirat szerint tehát Sabina a főváros első ismert zeneművésze. A történet folytatásaként 1931-ben az aquincumi városfal tőszomszédságában, a városkapu mellett feltárták a tűzoltóság laktanyáját is.

A 3. század közepén az épületet tűzvész pusztította el. Ekkor a szoba berendezése és az orgona a fapadlóval együtt lezuhant a pincébe. A tűzvész után a pincét nem takarították ki, sőt, törmelékkel töltötték fel, így az orgona fémrészei fennmaradtak. Így büszkélkedhet hazánk az egyetlen fennmaradt római korból származó orgona lelettel.

A szélszekrény eredetileg fából készült és vékony bronzlemezzel volt kívül-belül bevonva. Minden regiszterhez 1-1 regisztercsúszka tartozott. A csúszka 2 részből állt: a tokból és az abban mozgó nyelvből. A szélszekrény felső részében hosszirányban 4 szélcsatorna található, a 4 sípsornak megfelelően. A szélszekrény tetejét (tabula-summa) 2 rézből álló bronzlap képezte. A bronzlapokon 13 sorban egymás mögött 4-4 furat van, a lapok között gátak választják el a 4-es furatsorokat. A bronzlapok és gátak közt mozogtak a billentyűcsúszkák. A billentyűcsúszkák nyugalmi helyzetükben úgy voltak elhelyezve, hogy a 4 furat nem illett rá az alsó és felső bronzlap furataira.

Az orgona feliratos bronztáblája megnevezi az ajándékozót, Viatorinus-t. Az ajándékozás ideje: 228. Az orgonát hydrá-nak nevezi.

A sípok

A tabula-summa 52 furatának megfelelően a hangszernek 52 sípja volt. A sípok két részből álltak: síptest és sípláb. Fedett és nyitott sípjai voltak. A sípsorokat bronzlemezzel rögzítették.

A sípok anyaga

ón 0,08 %
ólom 0,08 %
réz 81,8 %
cink 17, 83 %
Összesen: 99,79 %
(A maradék szennyeződésekből tevődött ki.)

Működés

A sípok megszólaltatásához szükséges levegőt először a szélszekrénybe vezették. Innen a levegő csak úgy haladhatott tovább, ha az egyes szélcsatornák kihúzásával kinyitották. A nyitott regisztercsúszkán keresztül a levegő a szélszekrényből a szélcsatornába tódult. A billentyűszelep megnyitásakor pedig megszólalt a síp. Egyszerre csak egy hangnemben lehetett rajta játszani.

Az orgona méretei

magassága: 62 cm
hossza: 35 cm
szélessége: 17 cm

A középkori orgona

Az orgona sikere a császári palotáktól a cirkuszig, a pogány egyháztól a provinciákig osztatlan volt. Irodalmi, képzőművészeti alkotások szívesen örökítették meg. Ennek ellenére 313 után elindult egy folyamat, melynek eredményeként az orgona a fél világ meghódítása után az orgona "beszorult" a templomba és elindult a robbanás-szerű fejlődés. Ezt segítette a nagy fordulat, 380-ban a kereszténység a római birodalom hivatalos vallásává lett.

Bár az őskeresztényeknek nem volt szükségük orgonára, és az egyházatyák is még sokáig idegenkedtek tőle, sőt a keleti ortodox egyházak a mai napig nem használják énekeik kíséretére sem az orgonát. Akkor hogy került be mégis az orgona a templomba?

Szigeti Kilián így ír erről:

"Az ókori görög-római birodalomban az orgona részben szórakoztató hangszer volt, részben a császári bevonulások kísérő hangszere. Bár világi jellegű hangszer volt, de ha a császár egyházi szertartáson működött közre, vagy vonult be, az orgona akkor is felhangzott. Így része lett a császári szertartásoknak. Mivel pedig a császári udvar rituális szokásai fokozatosan átmentek a liturgiába, (tömjénezés, fáklya-gyertya, ruhák, vonulások, trónusok, stb.) így az orgona is lassan rituális hangszer lett. Elsősorban reprezentatív, császári vagy püspöki (pápai) tekintély emelésére, tehát insigniaként szerepelt. Rómában ez igen nagy valószínűség szerint Vitalianus pápa (657-672) idején történt meg."

A keresztény egyház létrejötte után átvette, illetve folytatta az ószövetségi zsinagóga-istentiszteletet, amely olvasmányból, zsoltáréneklésből, beszédből és imádságból állt.

Ezt a keresztények is szombaton végezték, pénteken viszont megünnepelték az utolsó vacsorát. A kétféle liturgikus cselekmény a 2. század elején egybeolvadt, de az ún. római liturgia tényleges formái a 4. század végére alakultak ki.

A keresztények átvették az ószövetségi Szentírás énekeskönyvét, a Zsoltárok gyűjteményét (Psalterium). Szent Ágostontól tudjuk, hogy a zsoltárokat szólista énekelte, amelyre a közösség mindig azonos szövegű responzóriummal felelt (responzóriumos éneklés).

A szerzetesi közösségekben az antifónás éneklésmód alakult ki. A közösség két csoportra oszolva, váltogatva énekelte a zsoltárok verseit, majd két-két vers után a két csoport együtt énekelte a visszatérő antifónát.

Az őskeresztény ének három forrása

1.Ószövetségi, héber dallamok
2.Hellenista világ zenéje
3.Egyházi énekesek és egyéni adottságaik

A dallamok lejegyzése különféle jelekkel, később ún. neumákkal történt, de ez a hangok magasságát nem rögzítette. Ezért ezek a dallamok (főként a kolostori iskolákban) hagyomány útján terjedtek. Az orgonát ezekben az iskolákban elsősorban az énekek tanításához használták. Sevillai Izidor (+636) már a VII. század elején ismerteti az orgonát és ír annak használatáról is a zsoltárénekléssel kapcsolatban.

A bizánci orgonaépítészet töretlenül virágzott. A hatalom jelképeként két arany orgona is állt a fogadótermében, a kék és a zöld párt ezüst orgonái pedig a fogadóterem elő helyiségében. Az arany orgonák csak a császári ceremóniáknál kaptak szerepet. Így nem ritka, hogy a császárok hatalmuk jelképeként szívesen ajándékoztak orgonát. Ilyen megfontolással küldte a bizánci császár Constantinus 757-ben Pippin, frank uralkodónak azt az orgonát, amely az első ilyen hangszer volt a frankok hazájában. Ugyancsak Bizáncból hoztak orgonát 812-ben Nagy Károlynak Aachenbe. László királyunk koronázását a magyar urak hangos orgonaszóval ünnepelték. Nem kizárt, hogy Lászlónak is a bizánci császár ajándékozta az orgonát az 1077-es koronázási ünnepségre.

Az antik orgona átalakulása középkori orgonává Angliában ment végbe.

A zene területén ők kísérelték meg, hogy a gregorián dallamokat a klasszikus görög zeneelmélettel összhangba hozzák. Az oktávskála gyakorlatát Ódó (+942) szentesítette, amikor az addig szokásos A-tól P-ig terjedő hangnevek helyett bevezette az oktávonként visszatérő, ma is használt betűneveket.

ABCDEFG – abcdefg – a'b'c'd'e'f'g' – a"b"c"d"e"f"g"e; stb.

Ódó iktatta a diatonikus skálába a gregorián ének igényeinek megfelelően a lágy illetve kemény B-t. (Mai szóhasználattal B és H)

A gregorián hatására a középkori orgona is az emberi hangnak megfelelően 2-3 oktáv között ingadozott, oktávbeosztású és diatonikus skálára épült, egy módosított hanggal, a B-vel. Ezt az orgonatípust ismertetik a 9-13. századból ismert orgona-traktátusok.

Az antik orgona hátrányait, korlátait le kellett győzniük az építőknek. A hydraulis víztartálya, légtartó üstje nehézkes volt, méreteiben nem lehetett tovább növelni. A víz miatt a fémalkatrészek hamar rozsdásodtak. Az organum pneumatikum a légfújtatós rendszere miatt ezekkel a hátrányokkal nem bírt, a hangszert tehát lehetett bővíteni.

Angliában az orgona 700 körül vált ismertté, de 980-ban már a winchesteri katedrálisban óriási orgonát építettek. A regisztercsúszkák elhagyásával, az összes sípsort egyetlen közös szélládán helyezték el. Ez azt is eredményezte, hogy nem lehetett külön-külön regisztrálni, hanem az egy billentyűhöz tartozó valamennyi síp egyszerre szólalt meg, ha billentyűt lenyomták. A sípsorok számát a templom nagyságához mérten növelték, így az orgona hangja betöltötte a nagy katedrálisokat is. A középkori nagy orgonák fújtatásához, méretéből adódóan több tucat emberre volt szükség.

A Berni traktátus leírja ezt az újfajta szélládát. Ez négyszögletes láda, amelybe alul, középen árad be a levegő. A szélládát rézlemez fedi, és annyi furat van rajta, ahány sípja lesz az orgonának. Minden hang helyére egy csúszkát kell helyezni, melyen annyi furat van, mint a sípsorok száma. A csúszkák és a rézlap egymásra eső furatait ideiglenesen be kell tömni, azután az egész felületet vékonyan ólommal leönteni. Az ólom kitölti a csúszkák közti üres helyeket és vékony réteget képez a szélláda fedele fölött. Az ideiglenes tömítések eltávolítása után a csúszkák simán mozognak az így keletkezett ólomkeretben.

Az egyes csúszkák végéhez fabillentyű csatlakozik – a csúszkák mozgatása céljából.

A billentyűkre rá kell írni a hangok nevét az ABC betűivel Ódó tanítása szerint.

Az ilyen szélláda-típussal készült orgonán nem lehetett regisztrálni. A billentyűcsúszkák nehézkes járása miatt egy vagy két orgonista ököllel nyomta le a billentyűket. Az ilyen típusú orgonákat mixtura-orgonának, vagy Blockwerk-nek hívjuk. Az első hangszín változtatási lehetőséget több billentyűsor építésével kísérelték meg.

Ilyen orgona volt például a Halberstadt-i orgona, amelyet Faber Nicolaus épített 1361-ben.

Diszpozíciója

Felső manuál: Prestant 16', Hintersatz 32'
Középső manuál: Prinzipal 8'
Alsó manuál: Principal 32'
Pedál: Hintersatz 16-24 sor

A sípok mérete és menzúrája

A középkorban nem ismerték a hangolórést, minden sípot pontosan olyan hosszúra szabtak, hogy a kívánt hangmagasságot adja. A sípok hosszának kiszámítására csak úgy tudtak általános érvényű szabályt fölállítani, hogy az összes síp azonos átmérőjű volt.

A középkori orgona a progresszív menzúrát alkalmazta, melynek eredményeként a sípsorok fölfelé haladva egyre fuvolásabb színt kaptak. St. Gallen-ban a sípok hosszát a leghosszabb síp osztásával határozták meg. A hangszer hangterjedelme 8 hang volt.

A Freising-i iskola a legkisebb sípból indult el, kvintekben ill. kvartokban haladva, számítási módja azonban így is bonyolult volt. A hangszer hangterjedelme 17 hang volt.

A sípok anyaga: kezdetben csak réz, később ón és ólom. A 15. századi traktátusok már csak ón és ólomsípokról beszélnek. Fasípokkal Olaszországban találkozunk először.

Regiszternevek:

A PRINCIPALIS szót Scolastikus főhangnak értelmezi (Freising).
Az OKTÁVA elnevezés a berni traktátusban fordul elő először.
A MIXTURÁT kezdetben a principál és oktáv "kellemes együtthangzásaként" használták.
A PRINCIPÁL egy oktávval mélyebben fekvő sípsorát BOURDUNUS-nak nevezték.
A nyelvsípok csupán REGÁL formájában ismeretesek. Födött sípokról a traktátusok nem írnak.

Az orgona Magyarországon

Nagy királyaink idejében a nyugattal kapcsolatunk elég szoros volt. Magyarországi orgonálásra vonatkozó adataink is vannak. Az első hiteles adat 1275-ből maradt ránk. "András egri püspök ekkor székesegyházát vizitálva így nyilatkozott:" "... benne az Istennek énekelők ajka elnémult és pihen a nyájas hangú orgona." A magyar orgonálás elsősorban a püspöki és káptalani templomokban kezdődött.

A legjellemzőbb és legfontosabb orgonatípus a középkorban tehát a Blockwerk. De mint említettük ebben a hangszerben a külön regisztrálás, azaz a sípsorok külön megszólaltatása lehetetlen volt., ezért a nagyobb orgonákba több szélládát építettek. Mindegyik szélládának külön manuált építettek és így a hangerőt és a hangszínt is a manuálok váltogatásával tudták változtatni. Praetorius "Syntagma Musicum" című könyve 1619-ben jelent meg, amelyben részletesen beszámol a hangszerekről, bőséges leírással, ábrázolással. Ebben a műben található egy leírás a halberstadt-i orgonáról, amely 1361-ben épült. A leírás szerint az orgona három manuállal és pedállal rendelkezett. "Az egyik mű diszkant fekvésű Blockwerk, H-a' hangterjedelemmel, a másik csupán egy Principal 8' sípsort foglal magába, míg a harmadik a Principal sípsor folytatása volt basszus fekvésben. A felső két manuálnak 14, az alsó manuálnak és a pedálnak 12 hangja volt. Az orgonát Pater Nicolaus építette."

Érdemes pár szót szólnunk a kor három tipikus kis orgonafajtájáról. Magyar vonatkozású ábrázolás maradt fenn, Zsigmond király (1361-1437) korabeli csontnyereg részletén, a zenei együttes közepén portatív látható. A portatív egy kis hangterjedelmű, egy-két ajaksípsorral rendelkező, nyakba akasztható hangszer volt. A játékos egyik kezével játszott, a másikkal fújtatott. Ezt a fajta hangszert, amely a XVI. században lassanként teljesen eltűnik, csak világi célokra használták.

A pozitív eredete azonos a nagy orgonával. Kis méretű, ezért könnyen lehetett mozgatni. Templomi és házi zenélésre egyaránt használták. Bárhová el lehetett vinni, helyezni, ezért Szigeti Kilián feltételezése szerint a ponere (helyezni) szóból származik.

A harmadik típus a regal. Ez rövid tölcsérrel vagy tölcsér nélküli nyelvsípokkal épült, könnyen hordozható kis orgona, melyet egyaránt használtak templomban és házi zenélésre is.

Út a barokk orgonához

A legelterjedtebb középkori orgonatípus, a Blockwerk, amelynek billentyűit ököllel, vagy tenyérrel lehetett csak lenyomni, már nem felelt meg az új zenei igényeknek. A progresszív menzúra (a sípok egyforma átmérője) sem tudott új hangzásminőséget létrehozni, habár a sípsorok számát növelték (pl. a fent említett Halberstadt-i orgonánál 56-ra). Praetorius így ír erről: "Hangja... mély, goromba zúgás és rémséges morgás, a mixtura sípok sokasága miatt is".

Az Ars Nova megjelenésével (1320-túl) az új irány és az Ars Antiqua hívei között komoly egyházzenei viták alakultak ki. Ez az orgona fejlődésén is nyomot hagyott. Az új zenei stílust az egyház nehezen fogadta, a "harc" évszázadokig tartott. Az új művészet hívei csak a trienti zsinat (1545-63) után kaptak létjogosultságot. Természetesen azért volt, ahol elfogadták és előszeretettel alkalmazták, így lehet, hogy a halberstadt-i Blockwerk megépülése (1361) és a mai elveket tükröző sioni orgona (1390-1420 között) keletkezése az időben közel esik egymáshoz.

Európa legrégebbi hangszere